Manapság engem nem könnyű lenyűgözni a romantikus történetekkel. Egyre több az egy kaptafára készülő regény, mintha ugyanaz a program írná őket, csak változik a főszereplő kinézete, a nevek, meg a probléma fő forrása. Ne értsetek félre, továbbra is ez az egyik kedvenc műfajom, de sokkal válogatósabb lettem. Ha egy könyv klisés, akkor annak adnia kell valami mást is, ami miatt a kezembe veszem és végigolvasom. Nem kell nagy dolognak lennie, elég egy érdekes mellékszereplő, jól megírt párbeszédek, vagy különleges alaphelyzet (bár roppant bosszantó tud lenni, ha a mellékszereplők érdekesebbek, mint a főszereplők). Így hát kicsit kétkedve vettem a kezembe Jojo Moyes nagy népszerűségnek örvendő Me Before You (magyarul: Mielőtt megismertelek) című regényét. Spoiler: imádtam!
Az életvidám, bohókás, színes ruhákba öltöző Lou Clark évek óta ugyanott dolgozik, míg nem váratlanul megszűnik a munkahelye, és kénytelen új állást találni. Kényelmes élete felborul, mikor a kerekesszékes Will Traynor gondozója lesz. A család jól fizet, a munkaórák elviselhetőek, ám Lou-nak igen nehéz alkalmazkodnia Willhez, aki, úgy tűnik, első látásra megutálta a lányt, bármiféle ok nélkül. Kritizálja az öltözködését, a hobbijait, vagyis azoknak hiányát, sőt, Lou barátját, Patricket se tartja a lányhoz illőnek. A végtelenül keserű és életunt férfi megnehezíti Lou mindennapjait, aki már a felmondás határán áll, mikor kiderül, húga helyett is neki kell támogatnia a családját. Ezzel egy időben Will tervei is világosak lesznek a lány számára. Vajon segít neki megvalósítani? Vagy esetleg ráveszi, hogy meggondolja magát?
Ha egy édességhez akarom hasonlítani ezt a könyvet, akkor egy szelet csokitorta jut eszembe, aminek a legutolsó falatjába elrejtettek egy darab roppant csípős hagymát. Élvezed az összes morzsát, nem akarod, hogy vége legyen, mégis, az utolsó emléked róla az, hogy mennyire csípte a szemed, sőt, mintha egy-két könnycseppet is előcsalogatott volna. Mondjuk én nem szégyellem bevallani: végigzokogtam a könyvet. Ritkán tud ilyen erős érzelmeket kiváltani belőlem egy történet, azt hiszem, legutoljára egy karácsonyi novellán sírtam örömömben (meg anno nagyon durván az Alkonyaton, de az a sötét múltam része). Tehát eddig 1-0 a klisés könyv javára.
 |
| Carthapilus, 2012 |
Egy klisés könyvben általában papírmasé szereplőkkel dolgozik az író. Nincs személyiségük, nem váltanak ki belőled semmi érzelmet, ebben a könyvben viszont mindenkiről volt véleményem. Lou-t elég hamar megkedveltem, ellentétben a húgával. Treena szerintem nagyon önző, és csak a saját érdekét nézi. Nagyon idegesített, akárhányszor megjelent, vagy megszólalt, vagy a kisfia megjelent. Csupán azért, mert ő a család esze, nem kéne ennyire elszállva lennie magától, sőt, szerintem Lou van olyan okos, mint ő, ha nem okosabb. Egy minimális szinten tudtam együtt érezni velük, de nagyrészt csak simán nem. Ugyanez vonatkozik egy kis mértékben Patrickre is. Megszállottja a fitnessnek, fejébe vette, hogy lefut egy különösen nagy állóképességet igénylő triatlont is, és Lou-val egy percet sem törődik. Így hát nem tudtam szimpatizálni vele a féltékenységi jelenetei közben. Érdekes volt látni, ahogy a kapcsolatuk alakul Lou-val.
 |
| A film plakátja |
A Traynor család összes tagját megismerjük előbb-utóbb. Karrierista anya, félrelépő apa, hisztis lány, és a mozgássérült Will. Mindenki segíteni szeretne a fiún, de egyikük se tudja, hogyan, és a legtöbben kicsit teherként is tekintenek rá. Will be is zárkózik, nem szeret időt tölteni velük, vagy akár csak szóba elegyedni. Amennyire fogyatékossága engedi, remeteként él, napi szinten csak ápolójával, Nathannel hajlandó kommunikálni, szülei közeledését minimális érdeklődéssel fogadja. Ezért nem is tudja, mit kezdjen, mikor Lou betoppan az életébe, a végtelen pozitívságával, szószátyárságával. Egy idő után mégis megenyhülni látszik, és egyfajta Eliza Doolitle-ként tekint rá, könyveket ajánl neki, filmeket nézet vele. Furcsa barátság kezd köztük kialakulni, ami nekem nagyon tetszett. Will és Lou végig sziporkázott, csipkelődtek. Bár imádtam a kötekedést, az talán még jobban tetszett, mikor Will végre beadta Lou-nak a derekát (pl. az első kirándulás, hajvágás). Ilyenkor látszott, hogy Will életébe kellett valaki, aki szimplán csak meghallgatta. Ahogy a történet halad előre, az is kiderül, Will mennyire csodálatos ember. Viszont egy idő után az ember akarva akaratlanul is elgondolkodik Will helyzetén. Folytatnánk-e az életet úgy, hogy semmire nem vagyunk képesek, amire a baleset előtt igen? Hogy sosem fogjuk a kezünkben tartani a gyermekünket, sosem fogunk táncolni, úszni, lovagolni, vagy csak segítség nélkül elruccanni valahova. Szerintem borzalmas tudat ez, és én nem is tudom, hogy kezelném.
/Spoiler, elolvasáshoz jelöljétek ki a szöveget/ Nem is tudom, Will családjának helyében én mit tennék. Durva dolog azt kérni, hogy engedjék el őt, hogy vegyenek részt az eutanáziában, viszont Will érvei elég erősek. A baleset előtt egy életerős, független, sikeres, a nők körében roppant népszerű férfi volt. Nagyon nehéz volt megbirkóznia azzal, hogy mindezt elvették tőle, és kénytelen más emberek segítségére hagyatkozni, és megértem azt is, hogy elege lett belőle. Szerintem azért is választotta ténylegesen az eutanáziát, mert egymásba szerettek Lou-val, és nem akarta őt arra kényszeríteni, hogy egész életét mellett kelljen leélnie. Nagyban lekorlátozta volna ez a lány életét. Szerintem viszont nem volt joga egyedül eldöntenie azt, hogy Lou mire vállalkozik, és mire nem. Bár az is igaz, hogy lehet, Lou később jött volna rá, mégsem erre vágyik, és akkor meg már késő lett volna, nem hagyhatta volna magára Willt. Körülbelül az ügyvéd megjelenése óta számítottam arra, hogy ez lesz a könyv vége, mégis reménykedtem, hogy nem. Viszont így egyáltalán nem lett hálivúdi a befejezés: 2-0 a kilsés könyvnek /Spoiler vége/
Lou maga volt a napsugár Will életében. Különösen szerettem benne, ahogy ügyetlenkedve próbált Will kedvére tenni. Néha a fejemet fogtam, hogy mibe keveredett, de mindig egyenesbe került. Nagyon sajnáltam, mikor kiderült, miért is él olyan kényelmes életet, miért fél a változástól. A könyv végére nagyon sokat fejlődött a személyisége, ha lehet, még szerethetőbb lett, és természetesen önálló, amiről mindig jó olvasni.
 |
| Az írónő |
Sok értékelést olvastam erről a könyvről, és mindenki megemlíti, mennyire tetszett nekik az esküvős jelenet. Bevallom, először nem erre számítottam, de nagyon nagyon tetszett így is. Valóban jó rész, nagyon romantikus, végigmosolyogtam, és annyira aranyos, hogy nem igaz! Mindenki arra vágyik, hogy minimum egy ilyen jelenet legyen az ő életében is :)
Különlegessége a könyvnek, hogy 1-1 fejezetet más szereplők mesélnek el, például Will édesanyja, vagy éppen Nathan. Érdekes volt megismerni a hozzátartozók gondolatait Will állapotáról. Sokkal könnyebb volt együtt érezni velük így. A másik kedvenc fejezetem Nathan szemszögéből volt. Vicces volt kívülről figyelni Willt és Lou-t :)
A könyv vége, mondanom sem kell, kitépte a szívem, aztán megtaposta, felgyújtotta, és lereszelte egy sajtreszelőn. Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára ennyire könyvön. Talán az ilyen könyvek maradnak meg a leginkább, amik érzelmet váltanak ki az emberből. Egy biztos, sosem felejtem el :) Kommentben írjátok meg, nektek melyek azok a könyvek, amik örökre megmaradnak!
Értékelés: 5/5 A könyvnek folytatása is van, aminek utána néztem, és borzasztónak találom. Szerintem ez a könyv így jó, pont. Nem értem, miért kellett tovább csűrni (de, értem: pénz), és a fő történetszál elég nagy hülyeségnek tűnik. Remélem, sosem olvasom el.
Film-faktor: 5/5 Már nagyon várom a filmet! Azok között voltam, akik a film előzetese miatt olvasták el (és az előzetes nagyon sok mindent lelő!). Júniusban jön, főszerepben Emilia Clarke és Sam Claflin. Már az előzetesen elbőgtem magam, mikor elkezdődött az Ed Sheeran szám. Imádkozom, hogy könyvhű legyen, és ne rontsák el. A film trailere:
