Arra gondoltam, hogy advent harmadik vasárnapjaként megleplek titeket egy interjú fordítással :) Nem olvastam még Rainbow-tól semmit, de mindkét könyve felkeltette az érdeklődésem :) Lehet, hogy jövőre sorra is kerítem valamelyiket :) Kellemes karácsonyi készülődést, és jó olvasást!:)
(Ezt a fordítást én készítettem, egy goodreads interjú alapján: https://www.goodreads.com/interviews/show/916.Rainbow_Rowell)
Rainbow Rowell jó évet zár. Mindkét könyve bekerült a 2013-as Goodreads Choice Awards jelöltjei közé, és kategóriájukban első-második helyezést értek el. Ennek tetejébe három olyan karaktert alkotott, akiket mindenki első olvasásra megszeretett: az Eleanor & Park (E&P) címadó züllött, középiskolás párját, és Cath-et, a Fangirl főszereplőjét, aki sok nehézséggel dacolva próbál átevickélni a főiskolás évein. Azta. A nebraskai írónő a bölcsesség és a könnyedség egy érdekes keverékével hódít. Az ő elmesélésében egy probléma se tűnik túl bonyolultnak, és minden szívfájdalom enyhíthető. Olvass tovább Rainbow válaszaiért fantasztikus pasikról, arról, hogyan lett író, és egy kis Eleanor és Park háttértörténetért.
Martha Forgrave-macfadyen: Mit gondolsz, befolyásolta a neved azt, akivé lettél? Meghatároz az, amit a neved sugall?
Hmmm. Ez egy érdekes kérdés! Azt hiszem, a legtöbb esetben a nevem kötelez. Az emberek azt gondolják, hogy én választottam, majd elgondolkodnak azon, hogy milyen ember akarná, hogy Rainbow (Szivárvány) legyen a neve. (Biztos nem valaki olyan, aki azt akarja, hogy komolyan vegyék.) Kétségtelen, hogy megnehezítette a dolgomat elsőre, mikor újságíró voltam, és akkor se sokat segített, amikor kiadót kerestem.
De az emberek mindig felfigyelnek a nevemre, és meg is jegyzik. Szóval amint túljutunk az „ez az igazi neved?” szakaszon, már hasznot tudok belőle húzni, azt hiszem.
Felnőni egy ilyen névvel lehetőséget adott arra, hogy különbözzek a többiektől, ha akartam.
Mikor Rainbow-nak hívnak, tudod, hogy sosem olvadhatsz bele a tömegbe. Amint túljutottam azon a fájdalmas általános iskolás időszakon, amikor azt kívántam, bár láthatatlan lehetnék, nagyon felszabadító érzés volt. Ha nem olvadhatok be, akkor már lehetek az is, aki igazából vagyok.
Tabitha: Szeretném tudni, hogy váltál íróvá. Te is egyike voltál azoknak a lányoknak (mint én), akiket csak könyvvel lehetett látni, és folyton körmölték az ötleteiket?
Kétségkívül fura lány voltam, és az orrom mindig egy könyvbe dugtam.
Elég korán kezdtem írni – főleg azért, mert ez volt az egyetlen olyan dolog, amire felfigyeltek a tanáraim. Szóval én voltam a középiskolai újság főszerkesztője, és az egyetemen újságírást, marketinget és irodalmat hallgattam. (Egy félév erejéig hallgattam haladó újságírást, haladó szövegírást, költészetet és fikcióírást is.) Amint lediplomáztam leszerződtem egy újsághoz, és majdnem tíz évig ott dolgoztam. Aztán a reklámozásban találtam munkát…
Nem igazán írtam semmit a húszas éveim vége-harmincas éveim eleje előtt.
Azt hiszem, féltem. Sokkal biztonságosabb volt egy szerkesztőnek vagy egy megrendelőnek írni, és nem belerakni magam. Miután megírtam az első regényemet, az Attachmentset, nagyon sokáig titokban tartottam, mert nem tudtam, hogy mit csináljak vele, megmutassam-e valakinek, és nem akartam, hogy a barátaim tudjanak arról, ha megbukom.
A karrierem utolsó öt éve a kockázatokról szólt. A regényírásban nincs semmi biztonságos; ahhoz túl személyes és túl nagy. Muszáj beleraknod valamit magadból, a lelked egy darabját.
Susan: Volt olyan pillanat, amiután azt mondtad, hogy most már „igazi” író vagy? Abigail pedig azon tűnődik, hogy mi volt a legbátorítóbb dolog, amit valaha mondtak neked az írásról?
Még mindig nehezen hiszem el, hogy író vagyok, hogy írónak hívhatom magam – hogy ez a legpontosabb leírása annak, amit csinálok. Úgy értem, gyerekkoromban sose gondoltam arra, hogy „Egy nap regényeket fogok írni”. Elképzelhetetlennek tűnt számomra. Mintha azt mondtam volna, hogy „Egy nap a Holdon fogok sétálni, vagy filmsztár leszek”. Úgy gondoltam, hogy minden könyv varázslat.
Szóval hihetetlenül valószerűtlen volt, mikor először a kezemben tartottam az első könyvemet. Már
maga a létezése lenyűgözött. Egy könyv. És az én nevem van rajta. A legbátorítóbb dolog pedig… Mikor az Attachments kijött Angliában, Londonba repültem, hogy találkozzak a szerkesztőmmel. (Nem volt kötelező, de nagyon meg akartam nézni a könyvemet egy könyvesbolt polcán, egy másik országban.) Szóval elmentem egy thai étterembe a szerkesztőmmel, és elmondta nekem, hogy nem kell olyan könyveket írnom, ami mindenkinek tetszik, és ne is aggódjak emiatt. Azt mondta, hogy az írói pálya arról szól, hogy meg kell találnod a „te embereidet”, azokat, akik személyesen téged értékelnek. „A te embereid odakint vannak. Annyit kell tenned, hogy ott maradsz, amíg meg nem találnak.” Nagyon bíztató volt ez számomra akkoriban.
Tae: A karaktereid nagyon érdekesek, és nagyon ijesztő volt, hogy mennyire átéreztem Eleanor helyzetét (A szerkesztő jegyzete: Eleanor édesanyja egy olyan férfi felesége, aki nagyon kényelmetlenné teszi az életüket.) Azon gondolkodtam, miről vagy kiről mintáztad a szereplőidet, vagy honnan jönnek a tulajdonságaik (például a fantasztikus zenei ízlésük, hogy csak egyet említsek)?
Köszönöm! Örülök, hogy érdekesnek tartod őket, és könnyen azonosulsz velük – bár akárhányszor azt mondják az emberek, hogy átérzik Eleanor helyzetét, beszélni akarok velük, és meggyőződni arról, hogy szerető és támogató környezetben élnek. (Remélem, biztonságban vagy, olyan emberekkel körülvéve, akik törődnek veled.)
A szereplőim csak úgy életre kelnek. Szerintem valahol az agyam hátsó részében születnek meg, a tudatalattimban. Néha később rájövök, hogy olyan emberek alapján formáztam őket, akiket ismerek, vagy találkoztam már velük. Úgy gondolom, hogy mindegyikükben van egy kicsi belőlem. Így kapja Park a képregény mániám, Eleanor a Batman által kiváltott unalmat, és Cath azért hord mindig pulcsikat, mert én is.
Mindig nagyon meglepő, milyen gyorsan kel életre egy szereplő. Kitalálok valakit, és pár óra múlva máris úgy érzem, hogy ismerem őket.
Természetesen minden E&P rajongó meg akarta tudni, hogy mi a könyv vége pontosan. Nikkie: Mi volt az a két szó Eleanor képeslapján? Én úgy gondolom, hogy „Park, elég”, de még mindig reménykedem abban, hogy „Szeretlek téged”.
Gondolom, nem akarod elmondani nekünk (vagy mégis?), de talán tudsz válaszolni Julia kérdésére: Mindig így tervezted az E&P végét?
Talán nem végig, de már a könyv eleje fele tudtam, hogy mi lesz a vége. Az utolsó sort végig tudtam: Csak két szó hosszúságú.
Nem fogom elmondani, mi volt ez a két szó, mert még nem zártam le ennek a két embernek a történetét – elképzelhető, hogy egyszer újra írni foguk róluk. Azt mondanám, hogy a két szó boldog és reményteli szavak voltak.
Az emberek tippelnek, persze: Park, elég! vagy Hagyj békén – de ha figyelembe veszitek Park reakcióját rájöttök, hogy igazából boldog.
Felült. Elmosolyodott. Egy nagy és nehéz kő gördült le a mellkasáról.
Látjátok? Reményteljes!
 |
| Az írónő |
Oh, egyetértek, Eleanor nagyon szerette Parkot. De nem bízott a szerelmében, vagy a fiú szerelmében – vagy a helyzetben úgy egyáltalán. Ha belegondolsz, Eleanort sose szerette senki úgy, ahogy kellett volna. Az apja nem törődött vele. Az anyja szerette, de belevitte ebbe az erőszakos, gondatlan szituációba…
Park élete ennek teljes ellentettje. A szülei még mindig halálosan szerelmesek egymába. Imádják őt és támogatják. Park bízik a szerelemben. Hisz benne.
De Eleanornak miért kéne bíznia benne? Egész életében cserbenhagyták és bántották. Szerintem úgy érezte, hogy túl közel engedte magához Parkot. Elég veszélyes az is, hogy szereti – borzasztó lenne még ki is mondani. Nagyon biztos benne, hogy el fogja veszíteni.
Jez Layman: Nagyon sokat támadják az E&P-ot mostanában a „durva” nyelvezet és bántalmazás miatt. Mi a válaszod arra, hogy a könyved nem megfelelő tinédzserek számára?
Nos, annyit szeretnék mondani, hogy csak egy szülőtől kaptam panaszt a könyvemre. De ez a szülő támogatókat szerzett, és visszavonatta a meghívásomat egy minnesotai iskolából és a közkönyvtárból.
Teljesen lesokkolt. (A látogatásom pont a Banned Book Weekre esett [Kitiltott könyvek hete Amerikában])
Persze káromkodnak a könyvben, de a két főszereplő ritkán átkozódik, és ha mégis, akkor is megbánják. Nem vagyok a káromkodás híve, de ebben a könyvben ez választja el Eleanort és Parkot a kemény és kegyetlen dolgoktól, amik velük történnek. Amint Eleanor a B-betűs szóra gondol, rögtön eszébe jut a nevelőapja, aki mindig ezt a szót mondogatja. A könyv arról szól, hogy az elvárásaid fölé emelkedj.
Amikor az emberek obszcénnek nevezik az E&P-ot, úgy érzem, arra céloznak, hogy nem tudsz felemelkedni. Arra, hogy ha rossz körülmények között nőttél fel, bármilyen szép is a történeted, nem méltó arra, hogy a jó emberek meghallgassák. Ezek a ronda dolgok túlnőnek minden szépet.
Rengeteg olvasó akar többet tudni a rajongói írásokhoz fűződő kapcsolatodról. Hunter Schmuck azt kérdezi: Hogy tudtál ilyen kreatívan megalkotni egy nem valódi könyvsorozatot – egy fanfictionnel egyetemben – a Fangirlben? Teljesen meg voltam győződve arról, hogy létezik, és meglepetten tapasztaltam, hogy mégsem.
Mary Crockett: Hallottam, hogy nagyon sok rajongói írást olvastál és írtál ahhoz, hogy megírhasd a Fangirlt. Milyen történeteket írtál (és megtalálhatóak-e valahol)?
Danielle Neldon: Hallottál bármilyen rajongói írásról, ami a te történeteid cselekményén alapszik?
Először is, köszönöm, Hunter! Imádtam írni a Simon Snow részeket a Fangirlben, és örülök, hogy valóságosnak tűntek.
Röviden, úgy tudtam fantasyt és fanfictionöket írni, hogy rengeteg olvastam. Komolyan. Rengeteget.
Mindig is nagyon rajongó típus voltam. Ha valami tetszik, akkor valószínűleg teljesen odavagyok érte. És ha odavagyok, akkor nem tudok vele betelni. Szóval teljesen beleolvadtam a Star Wars univerzumba, és imádtam az X-ment tinédzserként, és mindenféle történeteket találtam ki – általában velem a főszerepben – de sosem hívtam fanfictionnek. Nem létezett ez a kifejezés, vagy ez a koncepció akkor még. Nekem akkor furcsa fantáziálásnak tűnt.
Miután befejeztem a Harry Potter sorozatot nagyon belemerültem a HP fanfictionök világába, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy miben lett volna más a tinédzser korom, ha már akkor is ilyen nagy mennyiségben áll rendelkezésemre sok más rajongó ember írása. Azt hiszem, az egész életemet megváltoztatta volna.
Ez ihlette a Fangirlt.
Egyik fanfiction sem található meg az interneten (bár biztos vagyok benne, hogy azok lennének, ha kamaszkorom nem előzte volna meg az internetet).
Tudok róla, hogy van pár E&P és Fangirl fanfiction az interneten, de nem olvasom el őket; van rá esély, hogy írni fogok még ezekről a szereplőkről, és nem akarom, hogy befolyásoljanak.
De nagyon izgalmas, hogy vannak emberek, akik továbbgondolják a könyveimet, vagy képeket készítenek hozzájuk. Egy író ennél nagyobb bókot nem kaphat – a tudat, hogy a könyved megihletett más embereket, és saját dolgokat alkotnak. Fantasztikus.
Karen: Azt mondtad, hogy a Fangirlt egy NaNoWriMo alatt írtad – mennyi munka várt még rád az után a november után? Milyen volt a szerkesztési folyamat?
Így van. 2011 novembere. Addigra már két könyvet megírtam, szóval tudtam, hogy képes vagyok rá, és tisztában voltam vele, hogy aztán kell majd pár változtatás, de nem voltam benne biztos, hogy tudok ilyen gyorsan írni. Azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy meg tudok valamit írni ennyire gyorsan, és ezen felül még jó is lesz.
A végén meglepődtem: majdnem minden részt megtartottam, amit a NaNoWriMo alatt írtam.
Abban a hónapban körülbelül 50000 szót írtam, és januárig abba se hagytam, így lett cirka 110000 szavam. Sokszor néztem át a második vázlatkészítés előtt, amit áprilisban fejeztem be. Minden eredeti párbeszédem és kidolgozott személyiségem erős volt, de kellett pár célirányos változtatás. Ezt nagyon nehezen tudtam a NaNo közepette megcsinálni – lényegében ott csak a történetre koncentráltam.
Még egyszer átnéztem az egészet a szerkesztőmmel, és júniusban már kész is voltunk.
 |
| Rainbow kedvenc könyvei |
Andy Lillich: Te írtad meg a legeslegjobb pasit a világon, szerintem legalábbis. Kiről mintáztad ezeket az embereket? Barátok? Rokonok? Vagy csak a képzeleted szüleménye? És van valaki a közeledben, akire számíthatsz, ha az jön szóba, elég valóságos-e azok a dolgok, amiket a könyves barátaid mondanak vagy csinálnak? És hol találok ilyen fiúkat a való életben?
Köszönöm! Ez a legszebb bók!
Nem alapozom egyik férfi szereplőmet se senkire, de már 15 éve házas vagyok. Három bátyám van, egy fantasztikus nevelőapám, közeli férfi barátaim, és munkatársaim. És úgy gondolom, hogy minden férfi az életemben elég kedves és romantikus ahhoz, hogy a könyveimben legyenek (A férjem túl jó hozzá. Nem írhatom le, milyen jó igazából, különben senki nem hinne nekem).
Igazán hiszek a kedves férfiakban. Hiszem, hogy lehetnek érzékenyek és romantikusak; szerintem törődnek a szerelemmel, és vágynak is rá. Szóval teljesen természetes számomra, amikor róluk írok
És hogy hol találhatnál ilyen fiút – a legerősebb szerelmi kapcsolataim barátságból nőtték ki magukat. Olyan emberekkel, akik addigra már kedveltek és tiszteltek engem – és fordítva.
Egyetlen randizási tanácsom van: várd el a férfiaktól az életedben, hogy kedvesek és tiszteletteljesen legyenek. Ne keress kifogásokat a szemét viselkedésre – „Jaj, minden fiú ilyen”. Nem. Követeld meg, hogy jók legyenek, és úgy bánjanak veled, ahogy megérdemled. És ha szemetek, hagyd őket. Ne hagyd, hogy az életed olyan emberekkel legyen tele, akik úgy gondolják, joguk van szörnyűnek lenni, csak azért, mert férfiak.
Kristen Kim: Te is tartasz „vészhelyzet táncpartikat”?
Ha! Hát persze! A stresszhelyzetekre a Kanye West bulik a legjobbak. Meg az izgalomra is. Van egy playlistem személyesen Cath-nek, amit fel is raktam ide. (Minden könyvemhez találtok itt zenét). Táncoljátok ki magatokból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése