Julie Anne Peters interjú

Sziasztok!:) Ez a júniusi Goodreads YA hírlevél interjúja. Nem olvastam még semmit Julie Anne Peterstől, de egész szimpatikusnak tűnik az interjú alapján, és amúgy is keresem a minőségi LGBT könyveket. Talán bepróbálkozom a Lies My Girlfriend Told Me-vel. Nem tudnék arról, hogy bármelyik könyvének el lennének adva a jogai magyar kiadóhoz, pedig elég sokat írt már. Mondjuk Magyarország meg az LGBT irodalom... Talán majd egyszer :) Addig is jó szórakozást!

Az írónő

Bár most nehéz elképzelni, de volt olyan idő, amikor lényegében nem voltak könyvek meleg tinédzserekről. Mire Julie Anne Peters megírta a Keeping You a Secretet (KYAS) már több könyve megjelent általános iskolás szerelmekről és veszekedésekről. Julie rengeteg üzenetet kapott az olvasóitól a könyv megjelenése előtt, akik egy olyan könyvre vágytak, amelyben magukra ismerhetnek. Azóta írt egy transznemű tinédzserről, aki saját identitását keresi (Luna), egy abuzív kapcsolatról (Rage: A Love Story), sőt, egy alternatív bál megszervezéséről is (It’s Our Prom).

A legutolsó könyve (Lies My Girlfriend Told Me [LMGTM]) árulásról szól, ami Alix barátnőjének, Swanee-nak halála után derül ki. A továbbiakban Julie még több információt oszt meg velünk, valamint mesél az írás folyamatáról, kedvenc könyveiről, és a queer YA irodalom változásáról is.

Danika at The Lesbrary: Egyike vagy azoknak az íróknak, akik népszerűvé tették a queer YA-t! Hogyan változott meg a műfaj mióta elkezdtél benne alkotni? Mik a kedvenc leszbikus YA könyved – különösen az újabbak közül?

Le se tudom betűzni, hogy úttörő, szóval én simán csak jó helyen voltam jó időben. A szerkesztőm és az ügynököm is erősködött, hogy írjak egy leszbikus szerelmes történetet. Azt hittem, hogy a halálba akarnak küldeni, hogy így vállaljam fel magam. Egy évembe telt, hogy leküzdjem a félelmemet, de amikor elkezdtem megírni a könyvet rájöttem, hogy ennél jobban rég szórakoztam. Minden érzelem igaznak és őszintének érződött. És a több száz (talán több ezer) levél alapján, amiket coming-outoló fiataloktól kaptam rájöttem, mennyire fontos volt, és fontos még most is a KYAS.

Julie, és partnere, Sherry

Mára túlléptünk magán a coming-outon – nem mintha nem ez lenne mindennek a gyökere. De az írók már egy queer mindennapjairól írnak – szerelemről, családról, és barátokról, és önmaguk kifejezéséről. A queer irodalom már fantasyban, science fictionben és sima romantikában is alkot. Mindenféle ember lehet már főszereplő, főgonosz, vagy mellékszereplő, akik bátorítanak, vagy épp ellenkezőleg.

Mivel már nyugdíjba vonultam (félig-meddig), főállásban irodalmat tanítok a ColoradoReading Corpsnál, és közel sincs annyi időm olvasni, amennyit szeretnék. Mikor hazaérek a suliból kómába esve nézem a Judy bírónőt.

Mégis van három emlékezetes könyv, amit idén olvastam: az Openly Straight Bill Konigsbergtől, az October Mourning: A Song for Matthew Shepard Lesléa Newmantől, és a Kiss the Morning Star Elissa Janine Hoole-tól.

Johnp: Sima YA könyvekkel kezdtél, aztán átváltottál érettebb témákra a szexualitásról és a nemi identitásról. Azon gondolkodtam, hogyan fogadta (vagy nem fogadta) el a kiadód ezt a változást?

A kiadóm sosem kérte, hogy szépítsek a stílusomon vagy a témáimon, és szerintem ez azért van, mert sosem írom le szó szerint a szex jeleneteket. Majd az olvasók megteszik ezt, ahogyan ők szeretnék. Kifejezetten nem szeretem a kettős mércét, amivel a férfiakat és a nőket mérik. Miért kell a lányoknak megállni a csókolózásnál, amikor a fiúknak mindent szabad? Szóval, ja, a karaktereimnek mindent szabad. Mégis, megpróbáltam ízléses és érzékeny maradni a fiatalabb olvasók kedvéért, és nem arra ösztönözni őket, hogy szexeljenek a körülményekre való tekintet nélkül.

Vincenzo: Honnan jött a LMGTM ötlete? Csalt már meg barátnőd?

Lies My Girlfriend Told Me (2014)

Ha lett volna olyan barátnőm, aki megcsal, seggbe rúgom (nagyon kemény, ugye?). Komolyan, ennél én többet érdemlek, és remélem, mindenkinek van akkora önbecsülése, hogy ne adja alább a kizárólagos szeretetnél, ami kijár nekik.

Nehéz megmondani, honnan jönnek az ötleteim. Sokszor évekbe telik kitalálni. Aztán egyszer csak fény gyúl a fejedben, és arra gondolsz: Már emlékszem, hogy melyik múltbeli esemény alapján fogom megírni ezt a könyvet.

A LMGTM esetében tele voltak a híradások fiatal atlétákkal, akik megmagyarázhatatlan módon hirtelen szívmegállásban meghaltak. A legelső oldalon kiderül, hogy a főszereplő egy sikeres atléta, aki kora reggelente futni jár. Ezen a napon összeesik, és meghal. Ez ösztönzi a barátait arra, hogy felgöngyölítsék az ügyet, beleértve a hazugságokat és titkokat, amiket nem mondott el nekik. Minden új könyvemmel ki akarok próbálni valami mást. Rejtélyt akartam írni, kiszámíthatatlan véggel. Vannak tanulságok az életről, a halálról, a veszteségről és az életben maradásról is.

Miss Panek: Az iowai kisváros, ahol tanítok, nagyon konzervatív. Nincsen szövetkezetünk, ami kiállna a homoszexuálisok mellett, de a dráma klub menedéket jelent néhányuknak. Az egyik diákom kivette a könyvtárból a Lunát a tanév nagy részére (amíg nem tudott venni magának egy saját példányt). Ötletem sincs, hányszor olvasta el a fiú. Idén többször is női ruhában jött be a dráma klub gyűléseire, és átöltözött, mielőtt hazament. Tudnál más könyvet is ajánlani az én nem hivatalos homoszexuális szövetkezetem könyvespolcára?

Luna (2006)

Az embereket mindig az Amercian Library Association’s Rainbow Readseihez irányítom. Ezek nagy gonddal kiválasztott könyvek, fülszöveggel együtt. Itt az oldal honlapja.

Mellesleg nagyon büszke vagyok erre a diákra, hogy nem hajlandó beilleszkedni, és a dráma klubos barátai kétségkívül megmentik az életét.

Charlien: Találtál bármit az előző könyveidben, amitől később jobb író lettél, és fejlődött a fogalmazási képességed?

Mindig azért dolgozom, hogy jobb legyek. Egy író sosem ülhet a babérjain, mert a babérok csak ideiglenesek, aztán felakasztjuk őket egy falra. Egy olvasóm kritikájában láttam meg valamit, ami valahogy úgy hangzott, hogy „nem találja el, milyenek is a tinédzsereket”. Aucs. Ezek után csak írtam a dialógusokat, ahogy jöttek, és igyekeztem képben maradni a popkultúrával. Nincs rosszabb, mint ha hiteltelenséggel vádolnak.

Clarissa: Melyik könyvet írtad legtovább, és miért?

Ez könnyű, Clarissa. A Between Mom and Jo-t tíz év után kezdtem el. Sok ideig akartam írni egy fiúról, akinek két édesanyja van, aztán elválnak, és a fiú úgy érzi, hogy választania kell kettejük közül. Az én szüleim is elváltak, és bár nem két anya nevelt fel, mégis tökéletesen ismerem ezt az érzést.

Between Mom and Jo (2007)

Azt akartam, hogy az olvasók együtt érezzenek Nickkel (a főszereplővel), hogy megtudják, milyen két anyával felnőni, hogy hogyan kommunikál velük Nick külön-külön, és mennyire más lesz az élete, mikor a családja szétválik. Minden hónapban írtam egy jelenetet: Nick mindkét anyával. Nick egy anyával. Nick a másikkal. A közepén egy szünet, ahol minden megváltozik. De olyan volt, mint egy puzzle, és nem tudtam kitalálni, hogyan rakjam össze a darabokat.

Aztán egy nap minden jelenetet kiraktam a nappalim padlójára, felálltam, és rájuk néztem. És csak néztem őket. „Ez az” gondoltam „Tudom már mi ez. Egy album Nick életéről.”

Amint erre rájöttem könnyű volt kronológiai sorrendbe, egy egészbe rendezni őket.

Sara Pickell: Még mindig emlékszem milyen volt, mikor először olvastam a KYAS-et. Amint leraktam egy határozott és erőteljes katarzis kerített hatalmába. Hogyan kezeled érzelmileg, hogy ilyenekről írsz? Sikerült eltávolodnod ezektől a témáktól, vagy épp ellenkezőleg, alámerülsz az érzésekben, amiket közvetíteni kívánsz?

Köszönöm ezt a kérdést, Sara. Fején találtad a szöget: teljes mértékben azonosulok a könyvvel és a szereplőivel érzelmileg, fizikailag, és spirituálisan is. Amint elkezdek írni, belecsöppenek a világukba, szinte alig alszom, egész este részleteket és dialógusvázlatokat írok. Egyszer a partnerem megkérdezte, hogy megnézem-e valaha hogy mit írok esténként, mert olvashatatlan. Mire én azt feleltem, nem számít, hogy el tudom e olvasni, mert ameddig leírom a gondolataimat nem fogom őket elfelejteni.

Ahogy befejezek 10 vagy 100 vázlatot és a kézirat egész elviselhetően néz ki megengedek magamnak egy lélegzetvételnyi szünetet. És amint kész a szerkesztés és a borítókészítés a kiadómnál lefekszem egy hosszú, hosszú szundira.

Lauren Diaz: Három könyvedet olvastam már, és azokat szerettem a legjobban, amiket teljes beleéléssel olvastam. Van bármi tanácsod arra, hogyan lehet túllépni azokon a kommenteken, amik kritizálják azt, amit imádsz csinálni?

A kritikát nehéz elfogadni, pláne akkor, ha nagyon sokat dolgoztál és a könyvedre gyermekedként tekintesz. De ha író akarsz lenni meg kell tanulnod kezelni a visszautasítást. Emlékszem, egyszer, mikor egy nagyon rossz véleményt olvastam egy könyvről az ügynököm azt mondta „Ne fújd fel, Julie. Valaki biztos belepisilt a müzlijébe.”

Mostanában nem olvasok olvasói véleményt, legyen az rossz vagy jó. Mindig csak a rosszakra figyelek, és ez nem túl egészséges.

Amanda Jay: Mi történik Daelynnel a By the Time You Read This I’ll Be Dead után? (Bár nem hinném, hogy válaszolsz erre a kérdésre, mert úgy tűnik, hogy az olvasóra bízod, hogy elképzelje).

By the Time You Read This, I'll Be Dead (2010)

Éppen hazafele repültem egy konferenciáról ahol a bullyingról tartottam előadást. Folyton csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha a halálba löknek ezek az emberek? Tudjuk, hogy ez elég gyakran megtörténik, rengeteg tanuló öli meg magát minden évben, mert nem tudják elviselni a napi zaklatást.

Ez a könyv saját magát írta meg. Egyik nap felébredtem, és a kész kéziratot találtam az asztalomon. A címe az volt, hogy By the Time You Read This I’ll Be Dead (Mire ezt olvasod, halott leszek). Szó szerint sírva fakadtam.

Nem mondhatom el, mi történik, mert én sem tudom. Ti döntitek el, Daelyn hogyan „teszi magát teljessé”.

Sharon: Mohó olvasó vagyok, több mint három könyvet olvasok ki hetente. Szeretnék író lenni, de úgy érzem, túl sokat olvastam már ahhoz, hogy eredeti ötletekkel álljak elő. Honnan szerzel ihletet, és hogy teszed a szereplőidet ennyire egyedivé?

Az ihletet a saját életemből merítem (ami a te esetedben abszolút eredeti és különleges), cikkekből, amiket olvasok, történetekből, amiket mesélnek nekem, és a képzeletemből. Szerintem a legtöbb író pont olyan könyvmoly, mint te, és ez így van jól. Az olvasásból tanulhatsz a legtöbbet az írásról: ha olyan könyveket és írókat keresel, akiket szeretsz, és megfogalmazod, hogy mi az a műveikben, ami megérint. Aztán csak belevágsz. Nem kell feltétlen eredetinek lenned, ha újszerűen szólítod meg az olvasókat.

Sarah Dowdy: Mi a kedvenc könyved? Milyen YA könyveket ajánlanál?

A mindenkori kedvenc könyvem mindig az, amit éppen utoljára olvastam és szerettem. Most Joanna Rakoff-tól olvasom a My Salinger Yeart. Nem igazán tudom meghatározni, milyen műfajú, de a fiatal énem nagyon élvezi.

A YA-t leszámítva a krimik a kedvenceim, meg a thrillerek (a nem túl erőszakos fajtából), a rendőrös könyvek, a komédiák, önéletrajzok, és a szereplő központú művek.

.

Szeretem a Joe Pickett könyveket C.J. Boxtól, a Dexter-sorozatot, Kent Haruf szívszorító történeteit, Michael Connelly Harry Bosch könyveit, és persze Janet Evanovich-ot.

Laurie Halse Anderson interjú

Sziasztok! Ez az interjú a Goodreads januári YA hírlevelében volt, és gondoltam lefordítom, hátha másnak is érdekes :) Két könyvet olvastam már Laurie-tól, a Jégviráglányokat, és a Hadd mondjam elt. Az előbbi nagyon tetszett, ellenben Hadd mondjam elre annyira már nem emlékszem, szóval érik az újraolvasás :) Külföldön nemrég jelent meg az új könyve, a magyar megjelenésről ha jól tudom, még nincs infó. Jó szórakozást az interjúhoz :)

Az eredeti megtalálható itt.

Ahogy jöttek a kérdések a Goodreads tagjaitól Laurie Halse Andersonnak, egy dolog kristály tiszta volt: a könyvei megindítanak. Elgondolkodtatnak, megríkatnak, olyan kérdéseket és szorongásokat idéznek elő, amikről nem vagy kész beszélni senki mással. Laurie első YA könyve, a Hadd mondjam el egy lányról szól, aki nem szól egy szót sem miután megerőszakolják egy buliban. Az azt követő tíz évben a volt újságíró írt étkezési zavarokról a Jégviráglányokban és sok középiskolai történetet mesélt el például a Catalystban és a Twistedben. A Seeds of America című sorozatában kilép a kortárs közegből: történetét a függetlenségi háború idejére teszi, és egy rabszolga lány szemszögéből ír.

Legutóbbi könyve, a The Impossible Knife of Memory, Hayley Kincaid kaotikus életéről szól. Egy átlagos gimnazista, akinek apukája PTSD-től szenved – Laurie gyermekkorából merített ihletet. Olvass tovább, Laurie sok kérdésre válaszol: a nehéz múltjáról, arról, hogy milyen különböző nézőpontokból írni, és inspiráló nőkről, mint Maya Angelou.


Karri: Mivel én is voltam depressziós és küzdöttem szorongással azon gondolkodtam, hogy hogyan tudod ennyire jól megírni egy tinédzser szemszögéből. Esetleg neked is voltak hasonló problémáid?

Egyikről sem esik nehezemre írni, mivel mindkettővel volt dolgom az életem során. Félénk, boldog kislány voltam, de a dolgok kissé komplikálttá és szomorúvá váltak mikor felsős lettem. Ekkor tudtuk meg, hogy édesapámnak PTSD-je van. A családom élete fordulóponthoz érkezett – nagyon sokat költöztünk, tönkrementünk, és ami a legrosszabb, a szüleim nem tudtak, vagy nem akartak beszélni arról, hogy mi történt. Azoknak az összezavarodott és magányos éveknek sok köze van ahhoz, hogy milyen könyveket írok most.


Emily: A Jégviráglányok az egyik legerősebb tinédzser betegséggel foglalkozó történet, amit valaha olvastam. Nehéz volt, vagy ijesztő, hogy ennyire mélyen belevesd magad egy szenvedő anorexiás agyába?

Nehéz volt, és ijesztő egy anorexiás agyában lenni. Az étkezési rendellenesség a legrosszabb függőség. A társadalmunk rengeteg jelzést küld a tinédzsereknek, hogy a kokain és a heroin veszélyes. De bárhova nézel, eltorzult képeket és nevetséges történeteket látsz, amik azért készültek, hogy az emberek rosszul érezzék magukat a bőrükben. A nagyvállalatok szorongást akarnak kiváltani mindenkiből a testük miatt, hogy könnyebben eladhassák a termékeiket. Egy anorexiás, fiatal lány helyébe képzelni magam fájdalmas élmény volt. Muszáj volt minél többször elmennem sétálni, és egészséges és boldog dolgokkal tölteni a szabadidőmet.


Heather: A Hadd mondjam elben nagyon ügyesen ábrázoltad a mindenkitől teljesen elzárkózó embert. Volt olyan időszak, amikor annyira magányosnak érezted magad, mint Melinda? Hogy tudtad kezelni?

Pár héttel a kilencedik megkezdése előtt megerőszakoltak. Nem mondtam el a szüleimnek, mert így is elég bajunk volt. Teljesen elszigetelődtem mindenkitől, és nagyon depressziós lettem. Az olvasás segített: azt hiszem, minden könyvet elolvastam az iskolai könyvtárban. Az úszócsapatba való belépés is segített; az edzés közbeni szórakozás és a barátkozás kombinációja volt ez. De a legjobb döntés az volt, hogy elmentem tanácsadásra, és beszéltem egy terapeutával. Ezt nem tettem meg a saját gyerekeim születéséig. A beszélgetések megváltoztatták az életem. Bárcsak előbb mentem volna el.


Cassie: Azt mondtad, hogy sok fiú kérdezi, hogy Melindát miért zaklatta fel annyira az, hogy megerőszakolták a Hadd mondjam elben.
Katie Hofer: Milyen tanácsot adnál azoknak a lányoknak, akiknek el kell tűrniük, hogy a fiúk az erőszakkal viccelődnek az iskolában?

Sokat kell még nevelnünk. Sok fiú nem érti meg az érzelmi hatásait az erőszaknak, mert senki nem beszélt nekik róla. Ekkor jön jól a Hadd mondjam el. Amikor hallom, hogy valaki ezzel viccelődik, megkérdezem őket, kedvesen és őszintén, hogy miért gondolják, hogy ez vicces. Egyszerű kérdés, igaz? Mikor valakinek meg kell magyaráznia a viccet, néha rájön, hogy semmi vicces nincs is benne. Minél jobban bátorítjuk az áldozatokat a felszólalásra, annál nagyobb nyomást helyezünk arra, hogy a hibáztassuk-a-túlélőt gondolkodásmód átalakuljon hibáztassuk-a-támadót megközelítésre, és csak így haladhatunk előre.

A The Impossible Knife of Memory kézirata

Ginny: Van egy olyan szabályom, hogy sosem leszek túl érzékeny, de a Hadd mondjam el annyira jó volt. Azt hiszem, ez volt az első könyv, ami megríkkatott, és megkérdőjeleztette velem a gondolkodásmódom. Én is úgy akarok írni, ahogy te, szóval mik lennének a legfontosabb dolgok, amiket egy írónak észben kell tartania egy olyan mű megírásakor, ami annyira érzelmes és mély, mint a te könyveid?

Az a trükk, hogy olyan karaktereket alkoss, akik fontosak neked, és olyan szituációkba helyezd őket, amiknek érzelmi töltésük van.


Talia: Ugyanannyira szerettem a férfi főszereplőt a Twistedben, mint a női főszereplőket a Hadd mondjam elben és a Jégviráglányokban. Hogy különbözteted meg a férfi és a női hangot mint író? Volt bármi különösebb problémád, mikor fiú szemszögből írtál?

A témát alázatossággal, tisztelettel és nyitottsággal kell megközelítened figyelmen kívül hagyva nemi identitásod, kultúrális háttered és személyes élményeidet. Tölts sok időt olyan emberekkel, akik hasonlítanak a szereplőidre. Kérdezz sokat. Dolgozz azon, hogy megértsd az előítéleteidet, és dobd is el őket. Az írók bárkiről írhatnak, de a házi feladatot nekik is meg kell csinálni. Férfi szemszögből írni nem volt nehéz, de több időt és odafigyelést igényelt, mintha egy nőéből írtam volna.


Christine Gray: Megihlettek Maya Angelou versei, például az I Know Why the Caged Bird Sings miközben a Chainst írtad? A sok gyönyörű madaras hasonlatról rögtön Angelou verse jutott eszembe.

És egy csomó olvasó szeretné tudni, hogy mikor jön az Ashes!

Imádom Dr. Maya Angelou munkásságát. Az I Know Why the Caged Bird Sings egy nagyon fontos könyve, és sokszor cenzúrázták már, de én úgy gondoltam, hogy ha beleveszem a Hadd mondjam el történetébe akkor segíthet, és egy új dimenziót adhat hozzá.

Sajnálom, hogy az Ashes késik. Problémáim voltak az olvasással és az írással két éven keresztül egy krónikus betegség miatt. Örömmel jelentem, hogy az orvosok végre rájöttek, mi a baj, és jelenleg is az Ashesen dolgozom. Amint tudom a pontos dátumot, szétkürtölöm. Köszönöm a türelmet!


Holli: Melyik híres nő a leginspirálóbb számodra?

Harriet Tubman és I. Elizabeth királynő


Richie Partington: Melyik kedvenc rock számaidat tanultad meg kívülről a középiskolában?

Laurie írókuckója New York állam erdői közt

"A long, long time ago, I can still remember how that music used to make me smile."

American Pie Don McLeantől, Hotel California az Eaglestől, és a Landslide Fleetwood Mactől.


Britta: Mondasz pár könyvet, ami nagy hatással volt rád?

The Watson Go to Birmingham (1963): Christopher Paul Curtis megmutatta, hogy egy szomorú történetben is lehetnek viccek.
A Kisasszonyok megmutatta, hogy mennyire kielégítő egy család életéről írni
És az Ulysses James Joytól, legyen bármilyen nehéz is elolvasni, rávezetett a nyelvi játékokra.

Rainbow Rowell interjú

Arra gondoltam, hogy advent harmadik vasárnapjaként megleplek titeket egy interjú fordítással :) Nem olvastam még Rainbow-tól semmit, de mindkét könyve felkeltette az érdeklődésem :) Lehet, hogy jövőre sorra is kerítem valamelyiket :) Kellemes karácsonyi készülődést, és jó olvasást!:)

(Ezt a fordítást én készítettem, egy goodreads interjú alapján: https://www.goodreads.com/interviews/show/916.Rainbow_Rowell)

Rainbow Rowell jó évet zár. Mindkét könyve bekerült a 2013-as Goodreads Choice Awards jelöltjei közé, és kategóriájukban első-második helyezést értek el. Ennek tetejébe három olyan karaktert alkotott, akiket mindenki első olvasásra megszeretett: az Eleanor & Park (E&P) címadó züllött, középiskolás párját, és Cath-et, a Fangirl főszereplőjét, aki sok nehézséggel dacolva próbál átevickélni a főiskolás évein. Azta.
A nebraskai írónő a bölcsesség és a könnyedség egy érdekes keverékével hódít. Az ő elmesélésében egy probléma se tűnik túl bonyolultnak, és minden szívfájdalom enyhíthető. Olvass tovább Rainbow válaszaiért fantasztikus pasikról, arról, hogyan lett író, és egy kis Eleanor és Park háttértörténetért.



Martha Forgrave-macfadyen: Mit gondolsz, befolyásolta a neved azt, akivé lettél? Meghatároz az, amit a neved sugall?

Hmmm. Ez egy érdekes kérdés! Azt hiszem, a legtöbb esetben a nevem kötelez. Az emberek azt gondolják, hogy én választottam, majd elgondolkodnak azon, hogy milyen ember akarná, hogy Rainbow (Szivárvány) legyen a neve. (Biztos nem valaki olyan, aki azt akarja, hogy komolyan vegyék.) Kétségtelen, hogy megnehezítette a dolgomat elsőre, mikor újságíró voltam, és akkor se sokat segített, amikor kiadót kerestem.

De az emberek mindig felfigyelnek a nevemre, és meg is jegyzik. Szóval amint túljutunk az „ez az igazi neved?” szakaszon, már hasznot tudok belőle húzni, azt hiszem.

Felnőni egy ilyen névvel lehetőséget adott arra, hogy különbözzek a többiektől, ha akartam. 
Mikor Rainbow-nak hívnak, tudod, hogy sosem olvadhatsz bele a tömegbe. Amint túljutottam azon a fájdalmas általános iskolás időszakon, amikor azt kívántam, bár láthatatlan lehetnék, nagyon felszabadító érzés volt. Ha nem olvadhatok be, akkor már lehetek az is, aki igazából vagyok.


Tabitha: Szeretném tudni, hogy váltál íróvá. Te is egyike voltál azoknak a lányoknak (mint én), akiket csak könyvvel lehetett látni, és folyton körmölték az ötleteiket?

Kétségkívül fura lány voltam, és az orrom mindig egy könyvbe dugtam.

Elég korán kezdtem írni – főleg azért, mert ez volt az egyetlen olyan dolog, amire felfigyeltek a tanáraim. Szóval én voltam a középiskolai újság főszerkesztője, és az egyetemen újságírást, marketinget és irodalmat hallgattam. (Egy félév erejéig hallgattam haladó újságírást, haladó szövegírást, költészetet és fikcióírást is.) Amint lediplomáztam leszerződtem egy újsághoz, és majdnem tíz évig ott dolgoztam. Aztán a reklámozásban találtam munkát…

Nem igazán írtam semmit a húszas éveim vége-harmincas éveim eleje előtt.

Azt hiszem, féltem. Sokkal biztonságosabb volt egy szerkesztőnek vagy egy megrendelőnek írni, és nem belerakni magam. Miután megírtam az első regényemet, az Attachmentset, nagyon sokáig titokban tartottam, mert nem tudtam, hogy mit csináljak vele, megmutassam-e valakinek, és nem akartam, hogy a barátaim tudjanak arról, ha megbukom.

A karrierem utolsó öt éve a kockázatokról szólt. A regényírásban nincs semmi biztonságos; ahhoz túl személyes és túl nagy. Muszáj beleraknod valamit magadból, a lelked egy darabját.


Susan: Volt olyan pillanat, amiután azt mondtad, hogy most már „igazi” író vagy? Abigail pedig azon tűnődik, hogy mi volt a legbátorítóbb dolog, amit valaha mondtak neked az írásról?
Még mindig nehezen hiszem el, hogy író vagyok, hogy írónak hívhatom magam – hogy ez a legpontosabb leírása annak, amit csinálok. Úgy értem, gyerekkoromban sose gondoltam arra, hogy „Egy nap regényeket fogok írni”. Elképzelhetetlennek tűnt számomra. Mintha azt mondtam volna, hogy „Egy nap a Holdon fogok sétálni, vagy filmsztár leszek”. Úgy gondoltam, hogy minden könyv varázslat.

Szóval hihetetlenül valószerűtlen volt, mikor először a kezemben tartottam az első könyvemet. Már maga a létezése lenyűgözött. Egy könyv. És az én nevem van rajta.

A legbátorítóbb dolog pedig… Mikor az Attachments kijött Angliában, Londonba repültem, hogy találkozzak a szerkesztőmmel. (Nem volt kötelező, de nagyon meg akartam nézni a könyvemet egy könyvesbolt polcán, egy másik országban.) Szóval elmentem egy thai étterembe a szerkesztőmmel, és elmondta nekem, hogy nem kell olyan könyveket írnom, ami mindenkinek tetszik, és ne is aggódjak emiatt. Azt mondta, hogy az írói pálya arról szól, hogy meg kell találnod a „te embereidet”, azokat, akik személyesen téged értékelnek. „A te embereid odakint vannak. Annyit kell tenned, hogy ott maradsz, amíg meg nem találnak.” Nagyon bíztató volt ez számomra akkoriban.


Tae: A karaktereid nagyon érdekesek, és nagyon ijesztő volt, hogy mennyire átéreztem Eleanor helyzetét (A szerkesztő jegyzete: Eleanor édesanyja egy olyan férfi felesége, aki nagyon kényelmetlenné teszi az életüket.) Azon gondolkodtam, miről vagy kiről mintáztad a szereplőidet, vagy honnan jönnek a tulajdonságaik (például a fantasztikus zenei ízlésük, hogy csak egyet említsek)?

Köszönöm! Örülök, hogy érdekesnek tartod őket, és könnyen azonosulsz velük – bár akárhányszor azt mondják az emberek, hogy átérzik Eleanor helyzetét, beszélni akarok velük, és meggyőződni arról, hogy szerető és támogató környezetben élnek. (Remélem, biztonságban vagy, olyan emberekkel körülvéve, akik törődnek veled.)

A szereplőim csak úgy életre kelnek. Szerintem valahol az agyam hátsó részében születnek meg, a tudatalattimban. Néha később rájövök, hogy olyan emberek alapján formáztam őket, akiket ismerek, vagy találkoztam már velük. Úgy gondolom, hogy mindegyikükben van egy kicsi belőlem. Így kapja Park a képregény mániám, Eleanor a Batman által kiváltott unalmat, és Cath azért hord mindig pulcsikat, mert én is.

Mindig nagyon meglepő, milyen gyorsan kel életre egy szereplő. Kitalálok valakit, és pár óra múlva máris úgy érzem, hogy ismerem őket.


Természetesen minden E&P rajongó meg akarta tudni, hogy mi a könyv vége pontosan. Nikkie: Mi volt az a két szó Eleanor képeslapján? Én úgy gondolom, hogy „Park, elég”, de még mindig reménykedem abban, hogy „Szeretlek téged”.

Gondolom, nem akarod elmondani nekünk (vagy mégis?), de talán tudsz válaszolni Julia kérdésére: Mindig így tervezted az E&P végét?

Talán nem végig, de már a könyv eleje fele tudtam, hogy mi lesz a vége. Az utolsó sort végig tudtam: Csak két szó hosszúságú.

Nem fogom elmondani, mi volt ez a két szó, mert még nem zártam le ennek a két embernek a történetét – elképzelhető, hogy egyszer újra írni foguk róluk. Azt mondanám, hogy a két szó boldog és reményteli szavak voltak.

Az emberek tippelnek, persze: Park, elég! vagy Hagyj békén – de ha figyelembe veszitek Park reakcióját rájöttök, hogy igazából boldog.

Felült. Elmosolyodott. Egy nagy és nehéz kő gördült le a mellkasáról.

Látjátok? Reményteljes!

Az írónő

Maya L.: Ezen a kérdésen azóta rágódom, hogy befejeztem az E&P-ot, amit nagyon szeretek. Miért nem mondta Eleanor Parknak, hogy szeretlek? Park sokszor mondta neki, érzelmekkel tele. És nem kételkedem Eleanor szerelmében Park iránt egy másodpercig sem, de miért nem mondta ki? Miért nem halhatta soha ezt a szót a saját füleivel? Nagyon szeretném tudni a választ erre a kérdésre.

Oh, egyetértek, Eleanor nagyon szerette Parkot. De nem bízott a szerelmében, vagy a fiú szerelmében – vagy a helyzetben úgy egyáltalán. Ha belegondolsz, Eleanort sose szerette senki úgy, ahogy kellett volna. Az apja nem törődött vele. Az anyja szerette, de belevitte ebbe az erőszakos, gondatlan szituációba…

Park élete ennek teljes ellentettje. A szülei még mindig halálosan szerelmesek egymába. Imádják őt és támogatják. Park bízik a szerelemben. Hisz benne.

De Eleanornak miért kéne bíznia benne? Egész életében cserbenhagyták és bántották. Szerintem úgy érezte, hogy túl közel engedte magához Parkot. Elég veszélyes az is, hogy szereti – borzasztó lenne még ki is mondani. Nagyon biztos benne, hogy el fogja veszíteni.


Jez Layman: Nagyon sokat támadják az E&P-ot mostanában a „durva” nyelvezet és bántalmazás miatt. Mi a válaszod arra, hogy a könyved nem megfelelő tinédzserek számára?

Nos, annyit szeretnék mondani, hogy csak egy szülőtől kaptam panaszt a könyvemre. De ez a szülő támogatókat szerzett, és visszavonatta a meghívásomat egy minnesotai iskolából és a közkönyvtárból.

Teljesen lesokkolt. (A látogatásom pont a Banned Book Weekre esett [Kitiltott könyvek hete Amerikában])
Persze káromkodnak a könyvben, de a két főszereplő ritkán átkozódik, és ha mégis, akkor is megbánják. Nem vagyok a káromkodás híve, de ebben a könyvben ez választja el Eleanort és Parkot a kemény és kegyetlen dolgoktól, amik velük történnek. Amint Eleanor a B-betűs szóra gondol, rögtön eszébe jut a nevelőapja, aki mindig ezt a szót mondogatja. A könyv arról szól, hogy az elvárásaid fölé emelkedj.

Amikor az emberek obszcénnek nevezik az E&P-ot, úgy érzem, arra céloznak, hogy nem tudsz felemelkedni. Arra, hogy ha rossz körülmények között nőttél fel, bármilyen szép is a történeted, nem méltó arra, hogy a jó emberek meghallgassák. Ezek a ronda dolgok túlnőnek minden szépet.


Rengeteg olvasó akar többet tudni a rajongói írásokhoz fűződő kapcsolatodról. Hunter Schmuck azt kérdezi: Hogy tudtál ilyen kreatívan megalkotni egy nem valódi könyvsorozatot – egy fanfictionnel egyetemben – a Fangirlben? Teljesen meg voltam győződve arról, hogy létezik, és meglepetten tapasztaltam, hogy mégsem.

Mary Crockett: Hallottam, hogy nagyon sok rajongói írást olvastál és írtál ahhoz, hogy megírhasd a Fangirlt. Milyen történeteket írtál (és megtalálhatóak-e valahol)?

Danielle Neldon: Hallottál bármilyen rajongói írásról, ami a te történeteid cselekményén alapszik?

Először is, köszönöm, Hunter! Imádtam írni a Simon Snow részeket a Fangirlben, és örülök, hogy valóságosnak tűntek.

Röviden, úgy tudtam fantasyt és fanfictionöket írni, hogy rengeteg olvastam. Komolyan. Rengeteget.

Mindig is nagyon rajongó típus voltam. Ha valami tetszik, akkor valószínűleg teljesen odavagyok érte. És ha odavagyok, akkor nem tudok vele betelni. Szóval teljesen beleolvadtam a Star Wars univerzumba, és imádtam az X-ment tinédzserként, és mindenféle történeteket találtam ki – általában velem a főszerepben – de sosem hívtam fanfictionnek. Nem létezett ez a kifejezés, vagy ez a koncepció akkor még. Nekem akkor furcsa fantáziálásnak tűnt.

Miután befejeztem a Harry Potter sorozatot nagyon belemerültem a HP fanfictionök világába, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy miben lett volna más a tinédzser korom, ha már akkor is ilyen nagy mennyiségben áll rendelkezésemre sok más rajongó ember írása. Azt hiszem, az egész életemet megváltoztatta volna.

Ez ihlette a Fangirlt.

Egyik fanfiction sem található meg az interneten (bár biztos vagyok benne, hogy azok lennének, ha kamaszkorom nem előzte volna meg az internetet).

Tudok róla, hogy van pár E&P és Fangirl fanfiction az interneten, de nem olvasom el őket; van rá esély, hogy írni fogok még ezekről a szereplőkről, és nem akarom, hogy befolyásoljanak.

De nagyon izgalmas, hogy vannak emberek, akik továbbgondolják a könyveimet, vagy képeket készítenek hozzájuk. Egy író ennél nagyobb bókot nem kaphat – a tudat, hogy a könyved megihletett más embereket, és saját dolgokat alkotnak. Fantasztikus.


Karen: Azt mondtad, hogy a Fangirlt egy NaNoWriMo alatt írtad – mennyi munka várt még rád az után a november után? Milyen volt a szerkesztési folyamat?

Így van. 2011 novembere. Addigra már két könyvet megírtam, szóval tudtam, hogy képes vagyok rá, és tisztában voltam vele, hogy aztán kell majd pár változtatás, de nem voltam benne biztos, hogy tudok ilyen gyorsan írni. Azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy meg tudok valamit írni ennyire gyorsan, és ezen felül még jó is lesz.

A végén meglepődtem: majdnem minden részt megtartottam, amit a NaNoWriMo alatt írtam.

Abban a hónapban körülbelül 50000 szót írtam, és januárig abba se hagytam, így lett cirka 110000 szavam. Sokszor néztem át a második vázlatkészítés előtt, amit áprilisban fejeztem be. Minden eredeti párbeszédem és kidolgozott személyiségem erős volt, de kellett pár célirányos változtatás. Ezt nagyon nehezen tudtam a NaNo közepette megcsinálni – lényegében ott csak a történetre koncentráltam.

Még egyszer átnéztem az egészet a szerkesztőmmel, és júniusban már kész is voltunk.

Rainbow kedvenc könyvei

Andy Lillich: Te írtad meg a legeslegjobb pasit a világon, szerintem legalábbis. Kiről mintáztad ezeket az embereket? Barátok? Rokonok? Vagy csak a képzeleted szüleménye? És van valaki a közeledben, akire számíthatsz, ha az jön szóba, elég valóságos-e azok a dolgok, amiket a könyves barátaid mondanak vagy csinálnak? És hol találok ilyen fiúkat a való életben?
Köszönöm! Ez a legszebb bók!

Nem alapozom egyik férfi szereplőmet se senkire, de már 15 éve házas vagyok. Három bátyám van, egy fantasztikus nevelőapám, közeli férfi barátaim, és munkatársaim. És úgy gondolom, hogy minden férfi az életemben elég kedves és romantikus ahhoz, hogy a könyveimben legyenek (A férjem túl jó hozzá. Nem írhatom le, milyen jó igazából, különben senki nem hinne nekem).

Igazán hiszek a kedves férfiakban. Hiszem, hogy lehetnek érzékenyek és romantikusak; szerintem törődnek a szerelemmel, és vágynak is rá. Szóval teljesen természetes számomra, amikor róluk írok

És hogy hol találhatnál ilyen fiút – a legerősebb szerelmi kapcsolataim barátságból nőtték ki magukat. Olyan emberekkel, akik addigra már kedveltek és tiszteltek engem – és fordítva.

Egyetlen randizási tanácsom van: várd el a férfiaktól az életedben, hogy kedvesek és tiszteletteljesen legyenek. Ne keress kifogásokat a szemét viselkedésre – „Jaj, minden fiú ilyen”. Nem. Követeld meg, hogy jók legyenek, és úgy bánjanak veled, ahogy megérdemled. És ha szemetek, hagyd őket. Ne hagyd, hogy az életed olyan emberekkel legyen tele, akik úgy gondolják, joguk van szörnyűnek lenni, csak azért, mert férfiak.


Kristen Kim: Te is tartasz „vészhelyzet táncpartikat”?

Ha! Hát persze! A stresszhelyzetekre a Kanye West bulik a legjobbak. Meg az izgalomra is. Van egy playlistem személyesen Cath-nek, amit fel is raktam ide. (Minden könyvemhez találtok itt zenét). Táncoljátok ki magatokból!